Szürke Farkas Íjászcsoport blog

Amikor arról beszélek valahol, bárhol, társaságban, hogy egy hagyományőrző íjászcsoportot vezetek, vegyesek a reakciók. A többség érdeklődik, hogy ez mit is takar valójában, az ilyenekkel egy jót lehet beszélgetni. Volt viszont példa már arra, hogy az első reakció az ominózus kijelentésemre az, hogy „Minek?” A XXI. Század embere nem mindig értékeli azt, ha pár bohóc mindenféle maskarában régi fegyverek másolataival játszik… Nem is beszélve arról, hogy aztán jön a „miért pont a honfoglalás kori magyar hagyományokat próbáljuk ápolni?” – kérdés. A magamfajtának sok türelem kell ahhoz, hogy ezekre a kérdésekre olyan választ adjon, ami kielégítő, és nem sérti senki érzéseit. Számomra ugyanis furcsa dolog olyan magyarokkal találkozni, akik nem értik, hogy miért jó ez, hogy én ezzel foglalkozom. Az első kérdésre általában csak az „őrültek vagyunk” kifejezéssel szoktam reagálni. Aki hagyományőrzésre adja fejét, az nem teljesen normális, és most bocsánatot kérek az érintettektől, de azt hiszem, a többség mosolyogva helyesel ezt a mondatomat olvasva. Amikor kezdtük, ketten történelemfanatikusok voltunk, a harmadiknak mindegy volt, csak lőni lehessen, aztán a többiek motivációját már kérdezni sem kellett, tudták, mihez csatlakoznak. A második kérdésre elég egyszerű a válasz. Szlovákiai/Felvidéki (kinek hogyan tetszik) magyarként én nem értem azokat az embereket, akik „csak úgy” élnek. Dolgoznak, családot alapítanak, gyereket nevelnek, végül meghalnak. Tisztelem a családot, tudom, hogy sok erőt és energiát emészt fel a létbiztonság megteremtése, de nem hiszem, hogy egy ember élete „csak” ebből állna. Közöttünk, a csoportban is van családfenntartó, az én szüleim is felneveltek 3 gyereket, valahogy mégis jutott idejük a társadalmi szerepvállalásra, és a tenni akarással engem is sikerült beoltaniuk. Nem magyarkodás, amit csinálunk, sokak számára hobbi csupán. Ez által a tevékenységük által viszont remélhetőleg sokan érdeklődni kezdenek nemzetük múltja és kultúrája iránt, és akkor elmondhatjuk majd, hogy mi nem csak papíron vagyunk magyar nemzetiségűek, de tettünk is valamit azért, hogy magyarnak nevezhessük önmagunkat. Néha egy komolyabb dilemmával szembesülünk hagyományőrző íjászként. Nemrégiben életre hívtak egy mozgalmat, a Baranta szövetséget. Sokáig nem tudtuk, hogyan viszonyuljunk ehhez a kezdeményezéshez, látva sikereit és gyors térhódítását, tarthattunk attól, hogy a magunkfajta egyszerűen íjászattal foglalkozó csoportokat háttérbe szorítja majd, esetleg magába olvasztja. Akik olvassák majd ezt, valószínűleg ingatják majd a fejüket, azt mondván, hogy ezek alaptalan félelmek. Mi viszont csak azt láttuk, hogy van egy fegyelmezett, nagyon jól megszervezett csoport, aminek a tevékenysége egybevág a miénkkel, látvány terén sokkal többet tudnak nyújtani, mint amit íjászcsoport valaha tudna, és egyre népszerűbbek. Előfordult már a Szürke Farkas Íjászcsoporttal, hogy egy előzetesen egyeztetett bemutató meghívását visszamondták a szervezők, és helyettünk Baranta csoportot szerepeltettek. Egy nemrégiben köztem és egy kedves ismerősöm között lezajlott beszélgetés során rájöttem arra, hogy rossz irányból közelítem meg a témát. A Baranta nem hagyományőrző csoport. Egy törekvés arra, hogy kialakuljon egy jellegzetesen magyar mozgáskultúra, nevezhetjük harcművészetnek is. A hagyományőrző íjászcsoport céljai mások lehet hobbi, sport, vagy ideális esetben életmód. Míg a Baranta mozgatja az embereket és nevelni próbál, addig a hagyományőrzőknek mutatniuk kell a múltat és felkelteni az érdeklődést. A mi feladatunk tehát az, hogy minél autentikusabban adjuk vissza egy honfoglalás kori magyar harcos fegyverzetét, ruházatát és viselkedését. Erre kell törekednünk, és még hosszú út áll előttünk. Ezekkel a sorokkal azt hiszem a magam módján sikerült megválaszolnom a kérdést, van-e egy hagyományőrző csoportnak létjogosultsága mai világunkban, és merre kell tartania.